Egy álmom

Minden rózsaszín, még a ganétúró bogarak is. Én közben fexek a gyepen, nézem az eget, a felhőket, és próbálok minél több alakzatot kivenni belőlük, végül a legnagyobb teljesítményem George Washington aláírása. Valahonnan távolról báránybégetés hallatszik, de észreveszem, hogy csak a portás a koleszből, tovább fexek a füvön megnyugodva, mikor hirtelen egy csomó nonfiguratív arc felémvágódik, én ennek mind teljes nyakizom megmeresztéséből próbálok ellenállni, de mégse akarom, hogy elmúljon, de ahogy minél jobban próbálok ellenállni és harcolni, hogy ne múljon el, annál jobban kezd megszűnni az arcok áradata, végül elhalványodik és elmúlik lassan, békésen minden. Lágy sötétség veszi át a hatalmat, a paradicsomi nyugodtság hangulata lengi át az agyam minden sarkát, belesüppedek mélyebben a párnámba, úgy érzem mintha a fejem belefolyna egy mély kútba és én nem tudok semmit tenni ellene, kezd úrrá lenni rajtam a félelem, meglátom az összes követet, akiket a spártaiak löktek bele, kezd forogni a fejem, megnyúlni a nyúlt agyam, és hirtelen felébredek a síromban. Elkezdek sírni, hogy meghaltam, de inkább azért sírok, mert senki se hallja, hogy sírok, ezért hangosabban kezdek sírni, már bőgök, ebből lassan áttérek üvöltésre, torkom szakadtából ordítok, ahogy csak bírok, nem adom fel… üvöltök, ordítok, visítok, mint egy féreglyukba szorult galaxis, mint egy manelista, aki rájön, hogy a rock az örök. Tudom már, hogy nincs értelme sírni, nincs akinek, de én csak folytatom… végül teli fülekre talál, a nyüvek hallják meg a kétségbeesett hánykolódásomat, és elkezdenek lassan megemészteni, hogy tudják aztán továbbvinni a kétségbeesett anyagomat másoknak, megmutatván, hogy léteztem. Végül addig üvöltök, amíg a hangszálaimat is valamelyik nyű beszippantsa, mint a spagettit.