Az igazság habjait, a rokoni szempárból
Erkölcs oldja fel a hanorák véres dalait,
Melyben a hűn szeretett fia is évődik.
Ránts hát kardot, és állj ki magadért,
Hogy a szabadság láncának vérét
Nyaldossad, míg az csonttá nem fagy,
És akkor rájössz, hogy nincs is fogad…
Mocskos bakancsod majd levetheted,
Mikor megcsillan nyakadban a jelvényed,
Ne szeress jobban mást az úrnál, csak bízz,
És meglátod eljön a nap mikor csak sírsz!
Hadd zörögjenek csontjaid a föld alatt,
Ne törődj velük, úgy is halkak, mert iszapban vannak,
És csak vékonyan koccannak, vajúdnak,
Hol varjúnak is csak szotyihéj maradt.
