Versmény

Szürkésbarna indulat indult útnak,

Leheletnyi fehér pacák villogják körbe,

Narancs és rózsaszínek vegyülnek bele,
Hosszú határozott violacsík röppen
37 fokban délre, képnek szélét sajnálva
Megállt egy milliméternyire, majd vakolatnyi
Fehér sugár görbén öleli át az absztrakt kéket,
Melynek kitudja mi dolga éppen ott...
Mégis tudja:
A sárga gömbbe zárt kúpnak
Esélyt ad a nagyzolásra.

Képnek alján finom vörös lábak rúgnak az ég felé,
Tiszta cián vegyül körbe, hullámzik a sarkak mentén,
Mintha vederből öntötték volna ki, úgy csattan felfelé,
Sok apró méregzöld pont szűri át,
Mint nagymamám a bézsszínű laskát,
Darálthús szerűen folyik a barna indulat felé!

Zizegő szürke pontok játszadoznak
Egymásba olvadva vászonba ragadnak,
Mézédes aranyfüst vastagon szeli át
A nekiszánt vászonbarázdát,
Melyből kicsorduló türkiz növesztett apró nadragulyát.

Hol a vége ennek?
Keretbe foglalt történet,
Unhatatlan színkavalkád.
Ahol a szem csak kódot lát,
Ott millió képzelt valóság.

Értő tekintetek

Csak nézem az arcokat,
S látom értenek, de mit?
Arcba fúródott szempárok
Gondosan figyelnek,
Nyílt tekintetek, magukba
Roskadt homlokok mind értenek, de mit?
Minden arc ért, tud valamit,
Milliárdnyi sejt gondoskodik,
Rabszolgája neked,
Akár egy könyv millió betűje,
Önmagában nincs értelme
Csak ha fejezeted véget ér benne.

Értő tekinteted áruló,
Álarc, álnok anyag,
Amelyben fő leved,
Ha kiöntöd megéget,
Ha bent tartod kiéget.
Fagyasztani akkor bírod,
Ha varázs lepedőbe csavarod,
És a kutyák elé hajítod.