Úgy kábé négy napja történt, amikor úgy hozta a sors, hogy kellett menjek a WC-re. Ott ülve néztem a csempét a falon, gondolkoztam, hogy mit írjak a blogomba, több liter gondolattal átitatott szivacs dagadt a fejemben, amiket a rideg szürkéskék csempék képi világa kezdett kifacsarni. Egy noteszt akartam hirtelen előkeríteni, de csak egy filctollat találtam a zsebemben. Közben a gyönyörűséges gyomorháztartásomnak a tisztára meszelt falai berezonáltak és elkezdett csikorogni a nehéz gépezetemnek a fogaskerekei, amely diplomatikus úton szövetséget kötött a szépen fényezett csempékkel. Mostmár együttes erővel kezdték facsarni az agyamból eddig is csordogáló gondolatokat. Én, mint Napoleon a waterloo-i csatában, úgy határoztam, hogy folytatom a csatát és lekaptam a WC-papírt, szakítottam egy darabot belőle, sorakozót fújtam az ujjaimnak, fegyvert adtam a kezébe és nekikezdtem a véres csatának. Nem volt könnyű, mert nagyon barátságtalan volt a terep, puha volt és tőzeges, de nagyon jól haladtam . A mező negyedénél tartottam, amikor már behunyt szemmel írtam kétségbeesetten, mert a gyomrom bevetette a nehéz fegyvereit, az ágyukat és hatalmas lövedékekkel bombázott. Mikor elfogyott a muníciója egy kicsit fellélegeztem, de akkor már megint a csempék látványa kerített hatalmába, hamar lesütöttem a fejem és írni kezdtem tovább. Már-már úgy látszott, hogy a vastagbél osztag felhagyott az ostrommal és visszavonulást rendelt el, a csempéken is kezdtem győzedelmeskedni, Waterloo harcmezejét kezdtem már-már egészen birtokba venni, bekebelezni. Minden ellenséget már elpusztítottam és már csak a terület bemasírozása maradt hátra. Mikor a harcmező minden egyes pontját bejártam és megtisztogattam és a győzelmi zászlót egy pontba leszúrtam, egy Zrínyi féle macskavonyítás a szivacsot teljesen kifacsarta és én hirtelen kitöröltem a fenekemet.
Ez a történet bizonyítja, hogy miért nem voltam képes írni bejegyzést, ezután remélem jobban odafigyelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése